Mióta meghallottam Morcsányi Géza halálhírét, folyton arra gondolok, előbb-utóbb írnom kell valamit. És azt is tudom, hogy nehéz lesz. Megütött, fejbe kólintott a halálhír, pedig tudtam, hogy beteg, és nagyon kedves, közeli barátomtól épp karácsony előtt hallottam, hogy az állapota súlyos. Mégis váratlanul ért.
Géza kiváló dramaturg volt, pontos ízlésű, elegáns és professzionális, mindannyian tanulhattunk tőle. Jó volt vele beszélgetni, jó volt a közelében lenni, figyelni érzékeny, utat nem tévesztó mondatait, finom iróniáját, csendes félmosolyait, beszédes hallgatását. Valóban olyan eleganciával – nem tudok rá jobb szót – stílussal képviselte nemcsak a mi szakmánkat, a színházat, az egész kultúra ügyét, ahogy csak kevesektől láttam. Imponáló visszafogottsággal, bölcsen, mégis igen erős hatósugárral.
Most elsősorban mégsem a szakemberről, az irodalom, a könyvek szakavatott ismerőjéről, fáradhatatlan olvasóról, színházi gondolkodóról, nagyszerű fordítóról szeretnék írni, akitől például egészen új értelmezési tartományokat és fénytörést kapott Csehov, hanem az emberről. Arról a belső tartásról, igényességről és kultúráról, ami az élet, az érintkezés minden szintjén áthatotta őt. Ha rágondolok, elsősorban a humánum, az emberség jut róla eszembe – azt mondanám, igazi kultúrpolgár volt, a szó legnemesebb értelmében, és ezt a „kultúrpolgárságot” az élet minden területén művelte. Emlékszem, a húszas éveim vége felé, izgatott, színházi tapasztalatokra éhes és kapcsolódásaimban kissé bizonytalan dramaturgként kerültem a Radnóti Színházba. Géza tapasztalt, idősebb kollégaként soha nem akarta a mestert, vagy a mentort játszani nekem. Kedvesen, tapintatosan, mindig a háttérben maradva segített, ha szükségem volt rá, igyekezett jelezni, mit és mennyire kell komolyan venni, könnyed humorral oldott fel helyzeteket, ha valamit hirtelen nem tudtam megoldani, vagy nagyon a szívemre vettem. Soha nem erőltette a tanácsait, nem szólt bele, mit csinálok, de ott volt, ha kérdezni akartam valamit, vagy szükségem volt rá. És tudott örülni annak, amit én, a fiatalabb kolléga „követtem el”, olykor egész másképp, mint ő tette volna, és inspirálóan fontos volt számára az én csikó korú véleményem, gondolatom is. Mindezt a már idézett bölcsességgel, tapintattal, eleganciával közvetítette. Tőle tanultam meg azt, hogy a dramaturg lehet egyszerre igazi literátor, és közben ízig-vérig színházi ember, hogy lehet párhuzamos síneken is haladni. Magával ragadott ez a kettősség.
Néhány év múlva belső kalandvágyam, „micsoda útjaim” elsodortak a Radnótitól, távolabb kerültünk egymástól, de mindig jólesett néhány szót váltani, ha különböző szakmai fórumokon összefutottunk, vagy valami jeles irodalmi esemény sodort minket össze. Jó pár év elteltével pedig kissé meglepetten, de jóleső örömmel nyugtáztam egy mozi sötét nézőterén szokatlan kirándulását a színészet műfajában, és azt hiszem, érteni véltem, Enyedi Ildikó miért benne, a kívülállóban vélte megtalálni a Testről és lélekről főhősét. Szemérmesen szenvedélyes, titkokat hordozó személyisége elemi erővel hatott a filmvásznon, másképp, mint a klasszikus színészi játék, amivel bölcsen meg sem próbált versenyezni – érzékenysége, jelenlétének gazdag bensőségessége érvényesen és izgalmasan idomult egy történethez, mely éppen az emberi, a belső mikrokozmosz ezer színét kívánta megmutatni, egészen sajátos szemszögből. Számomra többek között Géza különleges, mégis nagyon ismerős ottléte avatta igazi élménnyé ezt a filmet.
Utoljára talán másfél-két éve váltottunk emailt. Egy ismerős kéziratát mutattam meg neki, sokadik kérésre, kissé vonakodva. Megkapóan hosszú, részletes levélben válaszolt, elemezte lényegretörően, értő és megindító figyelemmel egy számára (és a szakma számára is) teljesen ismeretlen fiatal író próbálkozását. Empátiája, egyenessége, tisztánlátása megint nagyon megérintett. Ahogy odafordulni tudása is.
Örülök, hogy ezt az utolsó képet őrizhetem róla, nem a küzdelmet, betegséget, halált. És kegyetlen, fájdalmas a tudat, hogy már nem lesz több új kép. Megint pótolhatatlanul elveszett valami közös kultúránkból.