"Meghalt?” – kérdezek vissza értetlenkedve és értelmetlenül. Kocsiban ülök, telefonon kapom a hírt, félreállok az útpadkára. Ülök, érdeklődöm: mikor, hogyan, hol. Szomorú szavak a kihangosítóból – közben bevillan Éva kacagó szemüveges arca: tinédzseres lelkesedéssel Nigel Kenedy pacsirtafüttyös hegedűjátékát ajánlja a Négy évszakból a Windsori víg nőkhöz (végül Jethro Tull montázs került be – nagyon meglepett, hogy egyáltalán ismerte, sőt rajongott érte).
Ébredő rossz lelkiismerettel hallgatom a beszámolót élete utolsó időszakáról, kutatok emlékeim között: mikor láttam utoljára, mi volt az utolsó közös munkánk... Rábólintok a kérésre: természetesen, munkakapcsolatunk személyes emlékeit összeszedem és megírom, persze.
Kocsik zúgnak el mellettem. Annak biztosan örülne, hogy első közös munkáink egyike, Háy Jani Házasságon innenje a Pesti Magyarban 13 év óta töretlenül műsoron van, és hogy „a” Csernus még mindig konzseniális, és bírja a nagymonológokat.
Két évtizede ismerkedtünk meg – Lengyel György igazgató úr hozta Debrecenbe professzorasszonyt. Bár viselkedésében nem volt semmi professzoroskodó allűr, tudását tisztelve sokan szólították így. Mások tanárnőnek, közvetlen munkatársai Évának, Éva néninek – bájos egyénisége, amerikásan fesztelen közvetlensége bennem is rögtön bizalmat ébresztett iránta. Angol szakos bölcsész múltam és az ő amerikás múltja miatt különös kapcsolatba kerültünk. A bemutatás előtt álló új Mrozek-egyfelvonásosokról beszéltünk, lelkesedve elemezte a Gézagyerek című friss előadásunkat.
A Pesti Magyar Színházban évadokon keresztül dolgoztunk együtt. Odaszerződésemkor Iglódi Pista jelezte: „Van állandó dramaturgunk. Ha nem idegesít, hadd üljön be a próbáidra. Jegyzetel, aztán elmondja. Nem kell megfogadnod – de nagyon jókat mond!”
Egy évtizeden keresztül ült mögöttem. Figyelt az istenáldotta színészóriásokra („a” Béresnek előnytelen a fekete slafrok az Arzén és levendulában), szarkasztikus humorba csomagolva kritizált („a Mórmariska” nagyon jó az Ajtóban, mikor az eredeti dialógustextet mondja), tanácsokkal látta el a bizonytalanokat (a verses drámában ne sinkófáljuk el a rímeket), okította a Liliomfi ifjú „diátristáit” (az enjambement sor végén is meg kell állni egy fél szünetre). Ült mögöttem, más rendezők mögött (Lengyel György, Iglódi István, Csiszár, Czeizel, Vidnyánszky) és lankadatlan figyelemmel jegyzetelt. Aki igényelte, a fölé ernyőt tartott mintegy, hogy óvja a rosszindulatú kritika záporverésétől és a siker fényében fürdés káros hatásaitól.
Asztalát a büfében néha dramaturgtanítványok ülték körbe. Szakdolgozóknak, disszertálóknak iránymutatást, bő és hasznos szakirodalmat adott.
Nem múlt el országos fesztivál, Nyílt Fórum, Deszka fesztivál nélküle. Fáradtnak sosem láttam, kitartó és már-már naiv lelkesedéssel égette a gyertyát folyamatosan.
Idáig.
Gondolatban próbaszünet végén vagyunk – sétálunk, mint annyiszor, a színészbüféből a nagyszínpad felé, a Godot-ra várva enigmatikus Lucky-monológja megfejtéséről, vagy az Ábel beszélő-táncoló kecskéjének sikeréről, vagy Nick Dear Hatalomjának csipkejelmezeiről értekezve. A lifthez érünk, a nagy faliórára pillant: „Nekem még fő kell mennem a szobámba” – mondja.
Botjára támaszkodva belép a liftbe.
És fölmegy.
Drága Éva! Rest in Peace!
Debrecen, 2021 09. 15.
Pinczés István (DLA)rendező
(a kép egy Nyílt Fórum válogatáson készült, ahol Éva Radnai Annamari és Blastik Noémi mögött épp a pályaműveket. tanulmányozza)