Az Évad Legjobb Drámája - díj 2020: Németh Gábor laudációja Garaczi Lászlónak

Németh Gábor Garaczi László társaságában

“KÖSZI, MONDOM, ÉN IS SZERETLEK”
avagy laudáczió a vesztegléshez

“Így fejezte ki magát,
hogy feltette a pontot az i-re a vírus.”
(Garaczi László)

e tartományhoz, úgy rémlik, jogom van

bizonytalan déja-vu, mintha valamikor, a fájdalom, időközben efemernek bizonyuló, nevetségesen offline örökkévalóságban már elsajátíthattam volna ezt az érzéki szokást: Gé úr ír, konkrétan évadlegjobbmagyardrámát, másik Gé, konkrétan én meg laudálja, valami otthonos padlásszínpad rémlik föl, büfével, édes istenem, rendes fények, közönség, pogácsa, hátlapogatás, némi dudva, hungaria extra dry

a többi néma csend

garaczit laudálni!

mint elszabaduló rögeszme, körülírt zuhanás, egy tetőtől talpig gúzsban végigtáncolt, minden ízében garaczilaudálással töltött élet káprázatos esélye bontakozik ki, szóval, hogy mindent, amit az ún. világról mondandó volnák, kizárólag ebben a kontextusban nyilvánuljon meg

íme a legjobb magyar dráma, hölgyeim és uraim,

(now on stage: abulaci! hunczuth garaczi lászló, dolmányos vérdudú, ezeréves birodalom, az alsótekeresi paradicsomszedéstől egészen a filatori gátig, avagy valentin és vanília, már akinek ez mond valamit, nyilván  csak annak, aki momentán a laudáció tárgya, de annak, remélem, viszonylag sokat) 

a járvány fölszámolta a közügyeket, pontosabban minden közügy magánüggyé lett, másképpen, ami nem magánügy, az vessen magára, pontosabban, vegye úgy, hogy nincs, meg van szüntetve létezésiparilag 

“mindent látok és mindent megengedek”, írta garaczi egykor, most meg, azt hogy “semmi nem lesz olyan, mint régen, vagyis ugyanaz lesz minden.”

a pandemia mint isteni ajándék, sosemvolt élményközösség, a (egy) perverz mindenható középszerű tréfája, halálos ziccer, tényleg jönnek vele szépen sorban a bájos tények, a metafizikus raklapevidenciák

digitália amint leváltja az elkoptatott reália analóg kommerszét  

nem kérdés többé, mi volt előbb, az adat vagy tény

karanténszínház az egész világ, és szittyafájter benne minden férfi és nő

szerelem plusz halál plusz metafizika plusz abszolút hallás, ez egy oratórium, azt is hallod, amit nem, a visszafojtott lélegzet csendjét

lehullt végül a torinói lepel

megvert igásló  a világ, de nie tzsche fog a nyakába borulni

a dramosz kisorvad a térből, mert nála is tehetetlenebbek kiutasították, teljes testével a szavakba költözik, a dramosz is egy szó, a a világ tények és nem dolgok összesége mondta hitler padtársa, aki minden elérhető és gondosan archivált közlése közül egy elemi iskolák számára írt helyesírási tanácsadóra volt a legbüszkébb, és tény pedig  mindaz, aminek az esete fennáll, de mitől áll fenn egy eset, ha a világ közben bináris opciók végtelenül primitív, ugyanakkor befejezhetetlen processziójává züllik

minden tény kijelentéssé züllik

garaczi színháza az éppen megfelelő minimalizmus páratlan esélyét nyújtja, megnéztem kurta niké magára hagyott borospoharát, borospohár és mikrofon, már-már a  görögök isteni minimalizmusa, a hiány több mint elégséges

 a pont elegendő semmi

a garaczi szöveg gyakorlatilag játszhatatlan, minden tekintélyt parancsoló kísérlet ellenére, a színház ugyanis, még ebben a végtelenül szubtilis, bezoomolt formájában is idegesítően konkrét, nem lehet ugyanabba a mondatba kétféleképpen egyszerre lépni, pedig a garaczi szöveg, olvasás közben, egyszerre reális és irreális, fizikai és metafizikai, irizál és oszcillál, léprecsal, veled vesződik és általad

a világ mint állathecc

midőn ezt írom, beírok neki a messengerbe, konkrétan, egy ready madet küldök,  régi szokásunk szerint, szóval egy világvégi  hírt a netről, hogy amerikában egy nő tökön harapott egy tevét, mert az ráült a fejére egy veseelégtelenségben elhunyt tigrisről elnevezett gyorsétterem parkolójában, mire visszaírja, de tényleg nulla másodperc reakcióidővel, hogy mit szólna ehhez a tevehíradó 

válaszként beírom a szalagcímet, hogy humanoida nemtelen támadása 

visszalájkolja 

az úgynevezett művészet a valóság preventív leváltása, a művészet mint privátcset, a nem-művészet mint privátcset, minden mint privátcset

noli me tangere

egyszemélyes értelmezői közösség

“Fellélegzik a levegő. 
Greta Thunberg is fellélegzik.
Egyik szeme sír, másik nevet. 
Azt írja majd az instán, ha múlik a vész,
hogy a változás jobbkor nem is jöhetett volna. 
Ami most történik, nem világvége, nem apokalipszis, 
hanem nullpont és korszakhatár. 
Átsugárzik a sötéten a fény.
Felébredés, újjászületés, kezdet, 
egy új teremtés ígérete.”

(fotó: Déri Miklós FB-oldala)