június 16. és 17. a Jurányiban 4 szerző új szövegével foglalkozunk a Nyílt Fórumon
„You know she is also an actress. And a very good one!” – mondtam a mellettem ülő külföldi rendezőnek a Kortárs Drámafesztivál egyik közönségtalálkozóján, tizenkét évvel ezelőtt. A Trafóban voltunk; mi a nézőtéren, Évi a színpadon. A meghívott alkotóval beszélgetett angolul, és fordította az elhangzottakat magyarra. Tökéletesen fordított, miközben amit csinált, sokkal több volt annál, mint amit fordításnak szokás nevezni. Minden pillanatban érezni lehetett, hogy teljesen tisztában van azzal, amit a nézők számára közvetítenie kell; nem a mondatokat akarta tolmácsolni nekünk, hanem azt a színházat, azt a színházi akarást, amit az előadásban láttunk. Az egész testével fordított. Szó szerint. Őszinte volt, hiteles, groteszk, naiv, elhivatott, nonkonformista, megátalkodott és megható. Mert a felnőtt agyunkkal tudjuk, ez az erőfeszítés kudarcra van ítélve, lehetetlen mindent lefordítani, átadni. Mégis, Évinek természetes volt, hogy ebben a feladatban is a lehetetlent akarja elérni, nem heroikusan, dehogy, hanem magától értetődő természetességgel. Csak annyi történt, hogy a teljes egyéniségével vett részt, mert a maximumot akarta nyújtani. És közben nem tudta letagadni, milyen elementáris humorral létezik a világban. Nem, nem szándékosan volt vicces, hanem nem tudott volna nem vicces lenni. Nem szórakoztatni akart, miközben szórakoztatni akart, mert számára lehetetlen, hogy másképp létezzen a színpadon. Egyszerűen csak önmaga volt, a bohócságával. Igen, színésznő is volt, akkor is, abban a pillanatban is. Vagy még inkább: művész, alkotó ember.
Évi igencsak sokoldalú. Nem, Évi ennél sokkal több. Évi nem akar valaki más lenni akkor, amikor dramaturgként dolgozik. Évinek nem sok oldala van. Ő akkor is színésznő, amikor dramaturg, és akkor is dramaturg, amikor színésznő, amikor tolmács, amikor alkotótárs, művészeti munkatárs, amikor szerkeszt, adaptál, véleményt mond, amikor ír. Évi alkot és játszik, mindig, minden pillanatban. És közen elképesztő energiával van és volt jelen, az évek során, változatlanul. Nemhogy nem köti gúzsba az oly ártalmas sznobéria, amely hosszú évtizedek óta kasztokba, klikkekbe és egymás számára átjárhatatlan határú csoportokba szervezi a magyar színházi életet, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is inspirálja. Számára természetes, hogy bejárja a dramaturgság minden lehetséges útját és felkeresi e zegzugos és folyton változó, valahogy mindig vitatott határokkal bíró birodalom minden szegletét: dolgozik független színházi terepen és kőszínházban, megírt klasszikus vagy kortárs dráma szövegét gondozza többnyire Ascher Tamás és Keszég László mellett, vagy Pintér Béla dramaturg-munkatársaként segíti a műhelymunkában készülő új drámákat a bemutatóig, kamaszoknak szerkeszt látszólag (legalábbis formailag) nagyon különböző anyagokból koherens és élő egészet, máskor archív naplórészletekből állít össze zavarba ejtő és megrendítő előadásszöveget, és mint igazi színházi ember, mindenhez természetesen és tanulhatatlan zsigeri tudással szól hozzá: díszlethez, jelmezhez, mozgáshoz, zenéhez és persze, a színészethez. Ja, és Évi számára az sem kérdés, hogy a színház nem lehet apolitikus. Minden sejtjével a számára fontos értékrendet közvetíti, szinte mindig mosolygó arca valójában álca: a szelíd és kedves tekintet mögött ott a kíméletlen szigorral képviselt, rendíthetetlen morál. De azért ne higgyük, hogy Évi valami katonaféle volna; nem, ő nem rideg vagy merev, dehogy. Inkább éles szemű és kaján. Sőt, akár frivol is, ha épp úgy tartja kedve.
Ha még mindig lenne Kortárs Drámafesztivál, örülnék, ha ott láthatnám őt a színpadon, és ha megkérdeznének ki ő, azt mondanám: „You know she is also a dramaturge. And in this case, it means everything.”
Drága Évi, szívből gratulálok a Bálint Lajos-vándorgyűrűhöz!
Gáspár Ildi
Budapest, 2021. december 10.
