Pass Andrea: Eltűnő ingerek – Laudáció

A 2019-es Az évad legjobb magyar drámája – díj nyertesét Sediánszky Nóra köszönti.

Dramaturgként, színházcsinálással kacérkodó emberként különösen jólesik egy olyan szerző személyét és drámáját méltatni – fontos együtt említeni a kettőt, mert Pass Andrea színháza és drámaszövege is valóban szerzői, tehát személyes – aki ragyogó természetességgel alkot egyszerre játékos, élő és intenzív szövegeket, a mindennapokban gyökerező, mégis tűpontossággal komponált, érett és közvetlenül ható drámákat.

Sokáig nem választottam külön a kettőt egymástól – színházi dramaturg esetében talán kissé furcsa jelenség ez, gyakorlati színházi emberként talán megbocsátható. Pass Andrea előadásokat néztem, ahol szerves egységben létezett együtt szöveg és színház, játszó személy és elhangzó dialógus, a konkrét tér, ahol néző és előadó találkoztak, és a szavakból, gesztusokból, szemvillanásokból, mozdulatokból épített másik, teremtett világ. Ahol a hétköznapi (vagy annak tűnő) mondat egyszerre tudott váratlan mélységekbe vinni, egészen új arcát mutatni, új impulzusokat adni – az erőltetettség, konstruáltság, vagy a tetten érhető „hatást akarok” parancsoló imperatívusza nélkül. Egyszerűen színház volt, szinte észrevétlenül jó (persze ahhoz túl erős és bőr alá sugárzó, hogy ne vegyük észre), mesterkéletlen és érzéki színház, mindig olyan tükröt tartva nekünk, amely megbűvöl és átvilágít egyszerre, láttat és játszik, és legbensőbb élményanyagainkból építkezik. Rácsodálkozhattunk: hát ilyenek is vagyunk? Hát ezt sem tudtuk jól elrejteni? Hát ezt is kimondja helyettünk valaki, hol megbűvölő provokációval, hol egy kristálytisztasággal álló pillanat csendjébe rejtve?

forrás: librarius.hu

Először Pass Andrea eleven, lélegző színházán keresztül (Napraforgó, Bebújós, És jöttek a jószándékú emberek) ismerkedtem az előadások testét alkotó szövegekkel. Amikor kézbe kaptam, és olvasni kezdtem – konkrét színházi élmény nélkül – az Eltűnő ingereket, a folyamat megfordult. Az egyre gyorsabban, ha úgy tetszik, mohóbban olvasott szövegből felsejlett előttem egy darab igazi színház. Kézzelfoghatóságával, lüktetésével, szikár költészetével, eleven fordulataival. És behúzott a történet. Behúzott magával ragadó személyessége, konok szépsége, felzaklató őszintesége, fausti merülése, önvallomása. Azzal kezdtem ezt az írást, hogy Pass Andrea színháza mindig személyes. Ez a dráma is, szinte védjeggyé válóan az. Egy különösen kegyetlen folyamat, a gyógyíthatatlan betegség mélyrepülésén vezet végig minket, kikerülve az összes kínálkozó buktatót, klisét és érzelmességet – az érzést nem! – amit ez a téma csak kínálhat. Egyszerűen elmesél egy élethelyzetet, egy folyamatot, egy sorsot, amelyben két ember, apa és lánya találkozik. Elmeséli az iszonyt és a megpihenés békéjét. Az egymással is folytatott harc kíméletlenségét és az egymáshoz érés tapintatát. Megalkuvás nélkül járja és járatja végig velünk a veszteséghez vezető utat, de ezen az úton spontaneitásukban és egyszerűségükben ható színek és árnyalatok sokasága kísér. Az életdokumentumból fanyar költészetet, a költészetből fegyelmezett valóságot formál. Különös érzékenységgel ábrázolja a leépülésre ítélt agyat, saját világot, játékszabályokat teremtve számára. Az elmúlásról talán csak Polcz Alaine tudott – más műfajban – hasonló kitárulkozással, mégis szemérmesen, tele élettel és megnyugtató iróniával beszélni.

forrás: juranyihaz.hu

 

A halállal, tudatának széthullásával viaskodó Endre belső univerzumából lassan, fokozatosan tűnnek el az ingerek – Pass Andrea szövegéből azonban sosem. Nézzenek és olvassanak Pass Andreát; olyan színház ez, ami mellett még a legemésztőbb napokon is érdemes egy kicsit lelassítani és figyelni. Egyszerűen csak figyelni

Sediánszky Nóra