A 2017-es Évad Legjobb drámája Háy János A halottember című alkotása

Háy János

A Színházi Dramaturgok Céhe 1998 óta nyújtja át az Évad Legjobb Drámája díját.  2017-ben, a tagság szavazatai alapján Háy János A halottember című drámája kapja az elismerést.

A halottember plakátja  

A díjat a Magyar Dráma Napján, szeptember 21-én, a Színikritikusok Díja átadójának keretében, a Budapest Bábszínházban adja át Szokolai Brigitta, a Dramaturg Céh elnökségének tagja. A művet Bérczes László rendező, dramaturg méltatja, aki a dráma ősbemutatóját a a Szkéné Színházban színreállította.

A halottember a Szkéné Színházban - Mészáros Sára és Mucsi Zoltán

-

Részlet a 24.hu Háy János - interjújából

Úgy általában attól szorong, hogy „Háy nem elég jó”?

A hozzám közelállók szerint jobb, ha nem beszélek szorongásról, mert az annyira ellentétben van a működésemmel, hogy senki el nem hiszi. De hát mégiscsak szorongó alkat vagyok, amiben benne van nyilván az is, hogy mindent szeretnék jól csinálni, és benne van a félelem az új helyzetektől, meg a kommunikációs ügyetlenség,

hogy szeretek beszélgetni, de nem tudok társalogni.

Kipróbált helyzetekben, főleg, ahol tudni, hogy mi a szerepem, elég ügyesen működök. És viszonylag jól kialakítottam, hogy a szorongást katalizátorként használjam, ezért a nagy szorongások erőteljesebb színpadi jelenlétet hoznak ki belőlem.

Múltkor egy pszichiátertől azt hallottam vissza, hogy én épp mániás szakaszban vagyok, pedig csak hangosan beszéltem, ő meg túl közel ült a hangszóróhoz.

Egyszer kerekasztal-beszélgetésre hívtak egy biztosítótársaság jubileumi ünnepségén, kellett nekik egy író is. Mindenki arról mesélt, milyen jó, hogy a biztosításainak köszönhetően megszűntek a szorongásai, én meg azt találtam mondani, hogy bocsánat, de nem szeretném, ha megszűnnének a szorongásaim, én azokból élek. Mindenki cipel szorongásokat, sérelmeket, a különbség csupán annyi a művész és a civil között, hogy előbbi nem elrejti, hanem aktivizálja a sérelmet, azt hiszi, ha nekimegy a művel a világnak, a világ sora is jobbra fordul. A túl egészséges ember, azt hiszem, nem is volna képes művek létrehozására.

És a bolond?

Az sem. Van Gogh azért lett öngyilkos, mert érezte, hogy végérvényesen belesüllyed az elmebajba. A sérültséged nem lehet patologikus, az alkotáshoz kell, hogy tárgyszerűen vizsgáld magad, különben csupán a privát sérelmeidről tudsz beszélni. Móricz a naplójában megírja az édesanyja halálát, beszámol, anyuka mit csinált, mit evett, hogyan esett össze. Rideg tárgyilagossággal néz az őt magánemberként nyilván mélyen megviselő eseményre. Már naplószinten sem képes magánemberként írni, rögvest eltávolít, vizsgál. Persze a distancia

nem azt jelenti, hogy leszakítod a szívedről az írásod tárgyát, hiszen a vér, az érzelmi muníció onnan jön.

Egy mű létrejöttéhez önismeret, állandó belső kutakodás kell. És akkor tán megúszod a nárcizmust vagy más privát elragadtatottságot, ami lehetetlenné teszi, hogy magad helyett a mű tárgyára figyelj, ami, hogy kicsit ellentmondásosan fogalmazzak, lehet akár önmagad is.

Ön is veszélyben van?

Hát, ha beüt a világsiker, és Hollywood filmet csinál például A gyerek című regényemből, és

tele leszek lóvéval meg műmellű csajokkal,

akkor majd veszek magamnak egy szigetet a honorból, és végleg saját magam elragadtatásában élem az életem.

A teljes interjú elolvasható a 24.hu oldalán.